A Tokaj-hegyaljai történelmi borvidék kultúrtáj világörökségi kategóriája arra a nagy múltú borkészítési hagyományra utal, melynek során az itt élők minden tevékenysége a hagyományos borkészítéshez kapcsolódik. A talajművelés, a mezőgazdaság, az építészet, a helyi mesterségek, az erdőgazdálkodás mind a tokaji borok létrejöttét szolgálták. A szőlőtermesztésre kiválóan alkalmas fekvésű dűlőkben termesztették azokat a hagyományos szőlőfajtákat melyekből készült a borvidék nevét adó világhírű bor, a tokaji aszú. Születésében a Bodrog és a Tisza közelségéből fakadó mikroklíma és a vulkanikus talajok ásványanyag összetétele is szerepet játszik. Az elkészült aszút hagyományosan puttonyszámtól függően évekig az alapkőzetből kivájt pincékben, a helyi tölgyerdőkből kitermelt faanyagból, a helyi kádárok által készített úgynevezett Gönczi hordókban érlelték. A pincékből kibányászott kövek szolgáltak a lakóházak és a teraszok támfalainak építőanyagaként.

A pincék kultúrtörténeti jelentősége kiemelkedő. A jó pince különösen fontos volt, amikor semmilyen műszaki berendezés nem állt rendelkezésre a hűtésre, fűtésre, a légtér fertőtlenítésére. A felszín alatti objektumokra igaz, hogy hőmérsékletük év közben csak néhány tized Celsius fokot ingadozik, ha legalább tíz méterrel vannak a talaj felszíne alatt. A tokaji borászok azonban nem elégedtek meg ennyivel. Olyan északra nyíló ajtajú, meredek lejáratú pincéket építettek, amelyek a jégbarlangokhoz hasonlóan megőrizték a tél hidegét. Az erjesztésre sokszor a felszín közeli, melegebb előteret használták, ha pedig azt akarták, hogy az édes bor ne erjedjen, a pince legmélyebb, leghidegebb részében tárolták. Szellőzőket fúrtak a légcsere elősegítésére, ha kellett, azokat bedugaszolták, a pinceágak közötti huzatot ajtók zárásával és nyitásával szabályozták a páratartalom megőrzésére vagy csökkentésére. A pincék falát a pincepenész a Cladosporium cellare fajra alapuló szimbiózisban élő gombák és penészek borítják. Ezek jellemzője, hogy nincs „penész szaguk”, illatuk semleges. Ennek az óriási felületnek a hatása mind a páratartalom szabályozása, mind a káros élesztők és baktériumok kiszűrése szempontjából kedvező.

http://tolcsva.utisugo.hu/_Images/000070486_14.jpg.jpg_orig.jpg

Forrás: http://www.mediatica.ro/hirek/gazdasag/hungarikum-dij-a-tokaji-aszunak-es-borvidekenek

Nagyon érdekes a pincék sajátos településen belüli elhelyezkedése is. A legkorábbi időkben a borvidéken az úgynevezett keleti típusú, taposásos szőlőfeldolgozás honosodott meg, aminek nem volt eszközigénye (prés) így nem volt szükség a nagy értékű prés védelmére szolgáló épületre (présházra) sem. A szőlőfeldolgozás a szőlő aljában történt és csak a kitaposott mustot vitték be a pincébe. A pincéknek azonban itt nagyobb szerep jutott, mivel a kíméletes szőlőfeldolgozás miatt kevesebb (konzerváló) csersav került a borba, így annak érleléséhez időben állandó alacsony hőmérséklet kellett. Ezt csak a nyolc-tíz méter mélyen futó, ásott pincékben tudták biztosítani. Ezek szinte kivétel nélkül belterületen álltak, ami talán az itt termelt édes bor komoly értéke indokolt.

A pincék java a domboldalba volt vájva, a felszínen csak egy kis építmény, a lejáró jelent meg, ami gyakran a lakótelken belül volt.

C:\Users\vikto\AppData\Local\Temp\msohtmlclip1\01\clip_image003.jpg

Ugyanakkor jellemzőek voltak a közterületen álló pince-bokrok, pinceutcák kialakulása a település belterületén (Erdőbénye, Mád), vagy annak közvetlen határában (Abaújszántó, Hercegkút, Tolcsva).

Ezek méretének változékonyságát a domborzati viszonyokban és megfelelő állékonyságú alapkőzetben kell keresnünk. Néhol e pincecsoportok közvetlenül a templom szomszédságában találhatók, amiből arra lehet következtetni, hogy a pincejáratokból kitermelt kőanyagot a templom építéséhez használták fel.

A Tokaj-hegyalján lévő borospincék jelentős része a XVIII.-XIX. század során épült, jellemzően úgynevezett lyukpince formájában, amelynek rövidebb-hosszabb járatai több száz méteres, többszintes labirintussá állnak össze (pl. sátoraljaújhelyi Ungvári-pince). A térségben több ezer kisebb-nagyobb pince készült. 80-85%-a riolittufába, a Tokaj-hegyen és környékén löszbe mélyül. Tokaj-hegyalján elsősorban a felszín alatti lyukpincék terjedtek el 180-220 cm magasságban és 250-300 cm szélességben, változó 5-80 méter hosszúságban. Az alaprajzi formák szerint négy típus különböztethető meg, egyágú (paraszt) pince, főtengelyre felfűzött cellás pince, egymással párhuzamosan futó ágakból álló pince, valamint a pinceágak és az eltérő pinceszintek összekötéséből kialakult labirintuspince, az úgynevezett pincerendszer. Míg a régebbi, egyszerűbb pincék a könnyebb faraghatóságot követve szabálytalan vonalúak voltak, vízszintesen és mélységben egyaránt, a XVIII.-XIX. századtól a nagyobb pincék között már vannak mérnöki jellegűek, derékszögű szerkesztésűek. A könnyen alakítható tufa-kőzetekbe vájt pincék („vágott pincék”) esetében többnyire csak a bejárati gádor és a kapuzat épített. A járatok helyenként térbővületekkel kapcsolódnak egymáshoz. A későbbi pincék között találunk mérnöki jellegű, szabályos szerkesztésű struktúrákat is. A jelentősebb birtokokhoz nagyméretű pincerendszerek tartoztak (pl. a sárospataki Rákóczi-pince, tokaji-Rákóczi pince, tolcsvai Oremus-pince), de van arra is példa, hogy több kisebb pince utólagos összekapcsolásával alakultak ki a pince-együttesek (pl. Tállya). Épített pincék készültek a lakóházak alatt, ilyen például a tarcali Királyudvar is. A település külterületén álló pincefalvakat találunk Hercegkúton (Kőporosi és Gomboshegyi pincék) vagy Abaújszántón.

TOKAJI BORVIDÉK FEJLŐDÉSÉÉRT NKFT.

3910 Tokaj,
Dózsa György u. 2.
+36 (47) 552-030
info@tbft.hu
www.tbft.hu

unesco

Kövessenek minket:
fb /tokajiborvidekkulturtaj