Tokaj-Hegyalja történeti jelentőségét az adja, hogy a világ első zárt borvidékeként tartják nyilván, melynek értelmében az 1737-ben született királyi rendelet felsorolta azokat a településeket, amelyek határában a tokaji bor előállításához alkalmas szőlő termelhető. 

A szőlő művelésének története már a környéken élő keltákig nyúlik vissza. A Honfoglalás idején az ide érkező magyarok, majd a később a mai Franciaország területéről és Németalföldről a térségbe letelepítettek nagy szerepet játszottak a vidék fejlődésében. A XIII. században a tatárjárás után IV. Béla a népnyelv emlékei szerint olasz – bár valószínűleg inkább vallon - telepeseket hívott Hegyaljára, akik több új szőlőfajtát hoztak hazánkba.

A XIX. század végén, a filoxéravész(népnyelvenben szőlőgyökértetű,szőlőféreg) pusztítása következtében a tokaji szőlővidék szinte teljesen megsemmisült. A tokaji szőlősgazdák nagy erőfeszítések árán, de újra fel tudták virágoztatni a borvidéket.

A flixoszéravészt követően kezdték el használni a szőlőterületekre a dűlő kifejezést is. A középkorban általánosságban a szántóföldeket vagy a kaszálókat értettek az elnevezés alatt, de nem minden esetben. Eredendően egy tulajdonnévvel jelölt területre dűlő földekből alakult ki a fogalom. Az akkori borvidékek szőlőterületeire vagy kisebb egységeire a szőlő, latinul vinea megnevezést használták.

A középkori szőlőterületek tulajdonneveiket jórészt királyok, nemesi családok, nemzetségek vagy  fontos személyiségek után kapták. További jellemző névadás volt még a birtokos vagy ott lévő település illetve egyházi kötődés – plébánia, kolostor ­ megjelenítése. Egyházi megnevezéseknél legnépszerűbbek az adott plébánia védőszentje, a templom fő- és mellékoltárának patrónusa vagy patrónája voltak. Előfordult, hogy az adott szőlőterület jellegzetessége, alakja, a termés minősége, a talaj színe vagy a szőlő melletti erdőségek, bozótosok adtak ihletet az elnevezésre.

Az idők folyamán a szőlőhegyek nagy részének határai változtak, egymásba olvadtak és különváltak, ami az elnevezéseket is szüntelen alakította. Az elnevezések állandósulását ekkoriban az segítette leginkább, amikor tulajdonosváltás után is megtartották a terület előző nevét. Ezeket az állandósulásokat jellemzően az egyéni ­ nemesi, polgári, jobbágyi ­ és az egyházi tulajdonú és elnevezésű szőlőknél találjuk.

A névadási folyamat mikéntje és az elnevezések rögzülése az újkorban vált általánossá, mivel ekkora már a megkülönböztetett szőlőhegyi részek többségét önálló szőlőhegynek tartották. Ezek jelentették a mai dűlő elnevezések alapjait.

A II. világháború többszörösen érzékenyen sújtotta a borvidéket. A magyar és lengyel zsidóság tragédiájával megszűnt egy több évszázados kereskedelmi kapcsolatrendszer. A megszálló német, majd szovjet hadtestek előszeretettel dézsmálták meg a tokaji készleteket.

Mivel a borvidéken a legnagyobb területek egyházi- és királyi birtokok, illetve arisztokrata családok tulajdonai voltak, így a borvidék területének legnagyobb részét államosították a szocializmus éveiben. Hasonló módon állami kézbe kerültek a zsidó kereskedőházak is. Így, és a kialakult beszállítói hálózat révén a borvidék szinte teljes borkészlete állami kezelésébe került, ami azt eredményezte, hogy megszűnt a különböző dűlők kínálta sokféleség. Ez a korszak a minőség és a nemzetközi elismertség drasztikus visszaesését hozta magával.

A rendszerváltást követő privatizációs elképzeléseknél önálló, életképes birtokok kialakítása volt a cél. A birtokok kialakítása során a bordeaux-i típusú, château koncepció volt a követendő, tehát valamennyi később létrejött vállalkozás egy adott dűlőben szerezhetett meghatározó tulajdont. A borászati technológia megalapozásához valamennyi pincészet részére kijelöltek érlelő pincéket. A bordeaux-i koncepció érvényesülésének egyik szimbolikus jelképe lett, hogy a birtokokhoz a privatizáció folyamán csatoltak egyet, az állami vállalat tulajdonát képző egykori uradalmi kastélyokból vagy főúri kúriákból.

A kilencvenes évek óta újjáéledő családi pincészetek és a megjelenő külföldi befektetők mellett az új évezred első éveiben újabb hazai termelők is megjelentek a vidéken. Az új korszakban a borvidék pincészeteinek újra kellett fogalmazniuk a tokaji borokat a korábbi évtizedekben elfogadottá vált és így „hagyományosnak” tekintett borstílusok átértékelésével. Ennek a folyamatnak a része a dűlők egyediségeinek egyre hangsúlyosabb figyelembevétele és a rajtuk termő szőlőből készült borok neveivel összekapcsolódó elnevezéseik fokozódó népszerűsége. A dűlőszelektált tételek készítésének fő célja, hogy egy-egy parcella vagy terület az adott pincészet által különlegesnek, egyedinek vélt karakterét, talajtani-klimatikus-kitettségi-felszínalaktani, azaz terroir jellegét, ­ az itt termő szőlőkből készült borban is megnyilvánuló ­ egyediségét kiemeljék, ízlelhetővé tegyék.

TOKAJI BORVIDÉK FEJLŐDÉSÉÉRT NKFT.

3910 Tokaj,
Dózsa György u. 2.
+36 (47) 552-030
info@tbft.hu
www.tbft.hu

unesco

Kövessenek minket:
fb /tokajiborvidekkulturtaj