Tokaj – Hegyalja világörökségi kultúrtáj múltja a régészet tükrében

Végigtekintve Tokaj-Hegyalja környékén láthatjuk, hogy itt egyesül egymással északkelet Magyarország két legnagyobb folyója, a Tisza és a Bodrog, de itt találkozik a hegyvidék az Alfölddel, a Zemplén a Nyírséggel, a Bodrogköz a Taktaközzel. A vizes élőhelyek a halászatnak és a vízi gazdálkodásnak, az erdősek a vadászatnak, az árvízzel időszakosan borított rétek zsenge füve az állattartásnak kedvez; de a humusszal fedett homokdombokon a gabonafélék is kiválóan termeszthetőek. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy Hegyalja, illetve a Tokaji-hegy és annak környéke – a kedvező természeti adottságoknak köszönhetően már az ősidők óta lakott hely.

A területen az emberi megtelepedés kezdeteinek korát nehéz meghatározni, de valószínű, hogy már a paleolitikum (őskőkorszak) időszakában is élhettek itt emberek. A korszak végén beköszöntő utolsó jégkorszak idejében ezen a vidéken (a Kárpátok védelmet nyújtó bérceinek köszönhetően) nem volt jégtakaró – míg például a mai Olaszország területén közel Rómáig jég fedte a tájat. Emiatt természetesnek vehetjük, hogy ide szorultak a Kárpátokon kívülről mind a vadak, mind az emberek. Erre utal például a Tarcalon feltárt mamutlelet, de az is könnyen elképzelhető, hogy a Tokaj és Bodrogkeresztúr határában, a Lebuj-kanyarban található természetes borsóobszidián lelőhelyet már az őskőkori ember is használta a könnyen bányászható, nagyon ritka és ezért igencsak értékes ásványi eredetű festékanyagok előfordulása miatt (található itt hófehér kréta, illetve vörös, sárga, sőt kék és zöld színű vulkáni hamu is).

A neolitikum (újkőkor) beköszöntével nagy változások mehettek végbe vidékünkön is. A Kárpát-medecébe először beköltöző (i.e. 8000-7500 táján) élelemtermelő és már kerámiát használó csoport, a Körös-kultúra Tokajig még nem vette birtokba az Alföldet, de hatása nem maradt következmény nélkül. Az itt élő mezolitikus (középső kőkori) életmódot folytató – halászó, vadászó, gyűjtögetésből élő embercsoportok folyamatosan kiszorultak a területről, hogy teret adjanak a már földet művelő és a Körös-kultúrára rárétegződő Alföldi Vonaldíszes Kerámia kultúrájának (AVK-kultúra) és népének, i. e. 5500 körül. Ez, az edényeit viszonylag egyszerű, de egyes esetekben kifejezetten szép, sőt néha antropomorf (ember alakú) vonaldíszekkel ékítő népesség vette tehát először művelés alá a Tokaj környékén található földeket. Később ez a kultúra nagy „karriert” futott be, hiszen részben belőle alakult ki a Dunántúli Vonaldíszes Kerámia kultúrája (DVK), mely egész Nyugat-Európában elterjedt és szinte az Atlanti-óceánig éreztette hatását, már i. e. 5200 körül. Visszatérve AVK-kultúra jelentőségére – ők kezdték el bányászni, feltehetőleg Erdőbénye és Tokaj környékén a Zemplén nagy kincsét: az obszidiánt. Ebből a vulkáni üvegek családjába tartozó, könnyen pattintható és szépen hasadó kőzetből készítették a korszak legtökéletesebb kőpengéit, melyeket az élet minden területén felhasználtak. A Zemplénben ráadásul igen jó minőségű obszidián található, mellyel csak az akkoriban méltán híres anatóliai (Törökország) obszidián vehette fel a versenyt. A tudományos anyagvizsgálatok kimutatták, hogy a neolitikumban már szépen virágzó cserekereskedelem által használt útvonalakon a Tokaj környéki obszidián egészen a mostani Athén környékéig eljutott. Ezen a bányászati, feldolgozási és kereskedelmi hasznon az AVK-kultúra folyamatosan gazdagodott. Viszont a legnagyobb bányászati forgalom az AVK-kultúrából kifejlődő Bükki-csoport, majd később Bükki-kultúra élete alatt volt a legnagyobb és ekkor készültek a legtökéletesebb obszidián pengék is. Ekkorra már jól feltérképezték az obszidián-lelőhelyeket és a boldogkőváraljai raktárlelet alapján több tíz centis magköveket bányásztak, melyekből már szép hosszú pengéket voltak képesek pattintani. Valószínűleg ezen értékes pengék szállítására és tárolására készíthették a népcsoport fazekasai a neolitikum talán legszebb edényeit, melyek fekete színűek, vékony falúak és gyönyörű mészbetétes karcolt vonalakkal díszítettek voltak. A bükki kultúra a késő neolitikumban – a Tiszai-kultúra idején is viszonylagos autonómiát élvezhetett és valószínűleg ebben az időszakban is tovább folytatta a bányászatot, habár településterülete visszahúzódott az alföldről a hegyvidék irányába – ekkortájt veszik használatba az aggteleki Baradla-barlangot is, mely elég meglepő, hiszen a korszak települései szinte minden esetben nyíltszíniek.

A gazdag leletanyagot szolgáltató Tiszai-kultúrához tartozó ismert telepek száma (pl.: Tokaj, Óvár u. 15. vagy Bodrogkeresztúr – Kutyasor part) viszonylag csekély vidékünkön, de biztosak lehetünk benne, hogy a művelhető területeken ekkor, a késő neolitikum időszaka alatt érték el a legnagyobb terméshányadot. Ennek a gazdagon virágzó kőkori földművelő kultúrának egy klímaváltozás vethetett véget valamikor i.e. 4400 környékén. Az idő sokkal szárazabbá vált ekkor és az addig termelt növények jelentős hányada kiszáradt – ezért a Kárpát-medencében élő népek nagy része valószínűleg áttért az állattenyészésre, elhagyta településeit és nomádabb életmódot kezdett folytatni. Ezekhez a változásokhoz köthető a rézkor kezdete, illetve a Tiszapolgári-kultúra időszaka. Ebből az időszakból telepeket alig, viszont temetőket annál többet ismerünk. Bodrogkeresztúrban az 1920-as években is egy ilyen temetőt tárt fel a magyar régészettudomány két nagy úttörője: Hillebrand Jenő és Bella Lajos. A temetőben a zsugorított csontvázak mellett csőtalpas tálakat és a korszak nagy újításait: rézből készült baltákat és árakat találtak. Erről a temetőről nevezték el a kor régészei az egész Alföld területén kimutatható és a Tiszapolgárihoz szervesen kapcsolódó, azt folytató, középső rézkori Bodrogkeresztúri-kultúrát.

            A késő rézkor időszakából több szórvány leletet ismerünk Hegyaljáról, de Tokaj központjában a főtéren Álló Aranysas-szálló régészeti feltárásánál gazdag településük került elő és talán erre az időszakra (késő rézkor) datálható néhány méretes halomsír is, Rakamaz és Tiszaladány környékéről. A kora bronzkor időszaka fehér folt vidékünkön, habár Borsod-Abaúj-Zemplén megye délibb vidékéről ismerünk ide datálható lelőhelyeket, a középső bronzkorból viszont (i.e. 1700-1300) számos környékbeli adatunk van, ugyanis például a bodrogkeresztúri Dereszla-tetőn megtalálható a Hatvani-kultúra településének nyomai, csakúgy, mint Tokaj Lencsés-tetőn is. Mivel a Hatvani-kultúra hegyvidéken létesített települései általában erődítettek, ezért könnyen elképzelhető, hogy időrendileg ezek a környék első erődített (sáncárokkal védett – földvár szerű) települései. Viszont Bodrogkeresztúr sokkal híresebb arról szépen díszített késő bronzkori vagy vaskori arany kartekercsről és tucatnyi tömör arany karperecről, melyeket a főút építésekor találtak a pálinkafőzde környékén (Dereszla-kincse). Emellett meg kell említenünk, hogy a 60’-70’ években, az akkor még aktívan működő Tokaji Múzeumba is hoztak be számos középső és késő bronzkori edénytöredéket, melyek a Tokaj környéki megtelepedésről is tanúskodnak, továbbá a XX. század elején Sátoraljaújhely környékén működő Dókus Gyula magángyűjtő hatalmas gyűjteményének nagy részét is a környékbeli középső és késő-bronzkori leletek tették ki. Ebből a gyűjteményből alakult meg még a II. világháború előtt a Zempléni Régészeti Múzeum is.

            A késő bronzkor és kora vaskor időszakára datálható sírok kerültek elő a már emlegetett Dereszla-tetőn is, és Tokajban, a Bem utcában is találtak gázárok ásásakor ide sorolható ivócsanak és edényfedő töredékeket és a híres prügyi bronzkincs, a lófejes fokossal is erre a korszakra datálható. A középső vaskor – a szkíták időszaka. Ebből a korból szép lelet a baskói állatábrázolásos nyelű bronz tükör, de Tokajból is ismerünk hiteles feltárásból szkíta nyílhegyet és meg kell említenünk, hogy a megye déli részén találták a Kárpát-medencei aranyszarvasok egyikét – a Mezőkeresztes-zöldhalompusztait.

            Kicsit kevesebbet tudunk a késő-vaskori keltákról is a környéken, habár Hellebrandt Magdolna gyönyörű leleteket – köztük kosfejekkel díszített edényt ásott ki Csobaj területén. Illetve a tokaji-hegy oldalában is találtak kelta edényeket, sőt Sárospataknál is kerültek elő rájuk utaló lelőhelyek. De erődített telepüket (oppidum) eddig nem sikerült feltárni, habár a Tolcsva és Erdőhorváti várhegyen található monumentális kiterjedésű kősáncokkal erődített vár lehet, hogy hozzájuk köthető, illetve az is elképzelhető, hogy a füzéri vár helye is kelta oppidum lehetett, hiszen innen is kerültek elő kelta leletek is.

            A vaskor lezárulta után (i.sz. I-II. század) Borsod-Abaúj-Zemplén megye délebbi síkvidéki területeit egy új, keletről érkező, a szkítákhoz hasonló lovasnomád népcsoport: a szarmaták veszik birtokba. Valószínűsíteni lehet, hogy a Bodrogköz elzárt területein (például az újabb ásatások szerint Pácin környékén) ekkor még élnek keltákkal kereskedő vagy esetleg kelta uralom alatt álló, de etnikumukat tekintve még szkítának mondható néptöredékek. Ez pedig azért érdekes, mert a két nép egymással közeli rokonságban áll, tehát elképzelhető, hogy a szarmata lakosság egy részét keveredett szkíta népességnek lehet tekinteni, még a Krisztus születése utáni első-második évszázadban is. Természetesen ez az eleinte nomád, majd később letelepedő népesség bizonyára törekedett Tokaj környékének a birtoklására is, de ebben kemény ellenfelekre talált a környékre szintén ekkoriban betelepülő germán népcsoportokban: a vandálokban, majd a későbbi évszázadokban a gepidákban. Valószínűnek tartom, hogy az Alföldet az i.sz. 420-as évekig uraló szarmaták Tokaj környékén egy gyepűsávot – viszonylag lakatlan harci zónát – alakítottak ki a hegyvidéki területeket kedvelő germánokkal folytatott állandó küzdelemben. Talán ennek köszönhető, hogy Tokaj közvetlen környékén nem túl sok szarmata vagy germán leletet ismerünk, habár a tiszaladányi homokdombokon Lovász Emese egy vandál teleprészletet tárt fel, sőt meglepetésre az egyik terménytároló gödörben két, lándzsával eltemetett harcos teteme is előkerült. A környék viszonylag gyér lakottsága ellenére Tokaj fontos stratégiai szereppel bírt már ebben a korban is, hiszen erre haladt az ország egyik legfontosabb – rómaiak által is használt kereskedőútja, sőt itt ágazott el észak felé, és itt volt a kelet felé tartó út Tiszai átkelőhelye is. Erre a kereskedelmi tevékenységre illetve útvonalra utalnak a Tokaj környékén szórványként előkerült római arany és ezüst pénzleletek, de legfőképpen egy római súlyokból, ruhatűző kapocsból (fibula) és pipere csipeszből álló leletegyüttes. Sőt az újabb feltárások során (Tokaj Aranysas-szálló) császárkori településrészlet és későcsászárkori sírok is előkerültek Tokaj főterének közvetlen közeléből.

Elképzelhető, hogy ezen temető már a Kárpát-medencét az V. században meghódító hun nép tagjainak sírjait is rejti. A legközelebbi, arany mellékletekkel eltemetett már biztosan hun halottak sírjai legközelebb Kistokaj (Miskolc mellett) területén találhatóak. Viszont a hunok uralma alatt élő vagy éppen előlük ide húzódó gepidák hagyatékából ránk maradt Mádról egy nagyon szép tárgyakat tartalmazó, hunkori női sír leletei közül néhány: például két nagyméretű ezüst lemezes fibula és a korszakra jellemző poliéderes (térbeli sokszög) végű ezüst fülbevalópár.

A gepidákat 567-ben uralmuk alá hajtó, majd 568-ban az egész Kárpát-medencét meghódító avarok nyomát jelzi egy lassúkorongon készült, hullámvonaldíszes, szürke színű edény, mely ajándékként került a Herman Ottó múzeumba. A tárgy lelőhelyeként a találó Tokaj – Király-dűlőt jelölte meg. A lelet azért érdekes, mert egy ép, egész edényről van szó – ilyen pedig csak temetkezésekből, a halottak mellékleteként szokott előkerülni. A Hernád és a Sajó völgyéből pedig már nagy feltárt avar temetőket is ismerünk, ilyen például a Sajópetri mellett talált 636 síros temetkezőhely is, ahol 34 lovassírt, kardos harcosokat, gazdagon díszített öntöttbronz ékítményekkel felszerelt övekkel eltemetett jómódú férfiakat és ezüst fülbevalós gazdag női sírokat is felszínre hozott az ásató: Lovász Emese. Elképzelhető, hogy a Tokaji-hegy lankáin is hasonló gazdagságú avar sírmező rejtőzik a szőlőtőkék alatt.

A honfoglaló magyarok környékbeli gazdag hagyatékéra viszont teljes joggal büszkék lehetünk. Tarcalon a TV-toronyhoz vezető út mentén, már a XIX. század végén „feltárták” egy magas – vezéri rangú honfoglaló magyar lovassírját, melyben több száz ezüst öv- és lószerszámdíszt találtak, nem is beszélve a gyönyörű, aranyozott ezüst tarsolylemezről (Tarcal vezér sírja). Hasonló-, sőt talán még kissé gazdagabb temetkezések kerültek elő Rakamaz területéről is, ahonnan aranyveretes szablyát, aranyozott ezüst tarsolylemezt és egy női sírból származó turulmadarat ábrázoló mellkorongpárt is ismerünk. De Hegyalján található – sajnos már a trianoni határok túloldalán – a zempléni fejedelmi rangú sír is, mely Magyarországon a leggazdagabb honfoglaló temetkezés (mellékletei közt több száz ezüst veret, aranyveretes szablya, és 5 db ezüst mellkorong is található). És nem szabad megfeledkeznünk a „tokaji kincs” néven számon tartott, de sajnálatos módon csak másodlagos kézből – régiségkereskedőtől vásárolt leletegyüttesről sem, melynek pontos lelőhelye ugyan ismeretlen, de a benne található fülbevalók szépsége páratlan és a férfi övdíszek kidolgozása is magas színvonalú. Továbbá a leghíresebb és leggazdagabb honfoglaló temetők is csak alig 30km-re találhatóak a Zempléntől – a Bodrogközben – Karos község mellett.

Alig 150 évvel azután, hogy honfoglaló őseink birtokba vették hazánk területét, már kialakult a hegyaljai települések többsége, például Tokajt vagy Tarcalt már a XI. században említik oklevelek, de a többi környékbeli település sem sokkal későbbi. A tatárjárás után pedig megszaporodnak Hegyalján a falvakat védő kővárak is, de Anonymus a tokaji várat már a tatár pusztítás előtt is említi – Hímesudvar néven – természetesen ekkoriban még ez is csak föld-fa szerkezetű sáncokkal erődített vár lehetett, de a középkor századai folyamán Tokajban komoly kővár is épül, melynek központi lakótornya köré előbb kerekbástyás kisvárat, majd később ötszög alakú bástyákkal ellátott nagyobb erődítményt is építettek. A 16-17. században pedig már a vár hídjának tokaji hídfőjét is erődítés védte, sőt magát a várost is nagy városkapukkal ellátott falak kerítették északról és dél felől is. Tokaj 1600 körül fejlettebb város volt, mint Debrecen, de sajnos hamarosan egymás után kétszer is tűzvész pusztította el, így fejlődése megtorpant, a vár pedig a Rákóczi szabadságharc során megsemmisült. Természetesen a bortermelésből és eladásból hamarosan talpra álltak a tokajiak, de a városnak korabeli fényét és tekintélyét máig nem sikerült helyreállítania. De középkori kővára nem csak Tokajnak volt, hiszen a Zemplén peremén és a belső területeken is számos várat ismerünk (pl. : Tállya, Szegi, Erdőbénye, Komlóska, Regéc, Sárospatak, Sátoraljaújhely, Füzér, stb.), melyek komoly hegyaljai gazdagságról és jövedelmekről tanúskodnak, melyek főként a bortermelésből és kereskedelemből származtak.

A paleolitikumtól napjainkig tehát hatalmas régészeti és kulturális múlttal rendelkezik a Hegyalja, ezen belül is az általam most részletesebben bemutatott Tokaj központú világörökségi magterület. Remélem írásommal tudtam új adatokat szolgáltatni ahhoz, hogy jobban megismerjük és megszeressük ezt a csodálatos és egyedülálló vidéket és annak sok esetben nagyon izgalmas régészeti múltját.

TOKAJI BORVIDÉK FEJLŐDÉSÉÉRT NKFT.

3910 Tokaj,
Dózsa György u. 2.
+36 (47) 552-030
info@tbft.hu
www.tbft.hu

unesco

Kövessenek minket:
fb /tokajiborvidekkulturtaj